A kor, amit szerettünk

A kor, amit szerettünk

Régi korok sűrített tapasztalatait olvasva, történelmi írások vagy próféciák esetleg kortárs gondolkodókat hallgatva azt érzem, nincs remény. A világ sorsa számunkra, emberek számára nem átlátható és választható csupán átélhető. Az átélés személyes mélysége az, ami számít. Az aranykor legendái és e korról mint a hosszú és lassú leépülés korszakáról mesélők (pl. védák) megérintenek és igaznak hatnak. Ilyenkor egy pillanatig elfog talán az az élmény hogy kár ezért a szép világért, de a következő pillanatban ezt érzem:

 

The year’s at the spring,
And day’s at the morn;
Morning’s at seven;
The hill-side’s dew-pearled;
The lark’s on the wing;
The snail’s on the thorn;
God’s in his Heaven—
All’s right with the world!

különös tekintettel az utolsó két sorra.

Amikor lelkes fiatalok megmozdulásait, előadásait hallgatom időnként eljátszom azzal a gondolattal, mi lenne ha elhinném néhány percre, órára, napra, évre, életre hogy minden ember ilyen lelkes, nem beletörődő, tudatos és tiszta. Ha figyelmemet csak rájuk irányítom, azokra akikre érdemes, élhetek -e úgy, mintha a világ nagyobbik része nem is létezne? Vagy élhetek úgy, hogy az ablakon kitekintve egy összeomló civilizációt látok, belül pedig béke van és nyugalom?

Nem keresem a híreket, nem is figyelem őket napi szinten, de ami eljut hozzám, megerősíti bennem azt az élményt hogy a fogyasztói társadalom: kultúra gyilkos. Mindez körülöttünk, így ahogy van és amerre halad, nem tartható fenn és össze fog omlani. Szerintem ezt érzi a korosztályom (vagy a fiatalabbak) nagyobbik része is és beletörődnek. Alig alig vannak azok, akik úgy érzik, hogy ők személyesen tehetnek valamit, tehetnek bármit is a szakadék szélén. Túlságosan elhitték már azt, hogy a túlnépesedés és az erőforrások szűkössége miatt, a 7mrd ember léte hajszálon függ. Túlságosan elhitték azt hogy csak ez a típusú rendszer és kultúra az, ami még életben tud tartani ennyi embert. Talán abba sem gondolnak bele, hogy a 7mrd ember mekkora hányada él már most is a pokolban.
Kicsit mindenki körülöttem arra játszik, hogy időt nyerjen, húzza az időt valahogy. Pl. úgy, hogy emigrál “jóléti” államokba, ahol néhány évtizeddel később következhet be az összeomlás. Van aki pont ezért marad, mert azt érzi, hogy ott már meg is történt ez az összeomlás és itt még van hátra néhány évtized.

Jómagam is azt éreztem és kicsit érzem ma is, hogy a gyermekeim miatt menni kellene, minél messzebre (pl. Ausztráliába). Olyan helyre, ahol legalább a jómódúaknak van lehetősége minőségi életre, minőségi kultúrára. Ahol a jómódúak közé kerülni valamivel könnyebb. Ahol pénzért lehet még választani minőségi óvodát, iskolát, lakóhelyet, táplálékot, levegőt és vizet.

Nem hiszem, hogy meg tudom, sőt azt sem hogy meg kell fordítanom a világ vagy az ország sorsának alakulását. De azt hiszem és érzem hogy feladatom jó példát mutatni, legalább a velem kapcsolatba lépő személyek miatt. Azt mutatni, hogy lehet másképpen és lehet jobban élni.

Lehet élni a városban úgy, hogy nem a város levegőjét szívom és szennyezem, nem azt és ott vásárolok ami a legkényelmesebb, nem úgy szórakozom, dolgozom, gyógyulok és szülök ahogy a város szerint kellene.

Keresni, illetve ha nem találom, építeni szeretném a számomra és családom számára elfogadható alternatív valóságot, bízva abban, hogy ez a valóság kapcsolódik más, hasonló gondolkodású ember valóságához.

Civil mozgalmakban való hozzájárulásaim és tájékozódásaimból azt a tapasztalatot szűrtem le, hogy a világ káprázata túlságosan sokszínű, Maya fátyla túlságosan ráncos ahhoz hogy egyetlen közös koherens világképe legyen akár csak egy maroknyi embernek is. Lehet, hogy a világképek néhány pontban hasonlítanak, de számtalan egyéb ponton el fognak térni. Ez bizony a mai “kultúra”, a rengeteg zaj hatása, amiből mindenki kicsit mást tart meg információként, tájékozódási pontként…

Bábel van.