Sabunike bennem van. Sokszor eltemettem – más partokat éltetve, de újra előbukkant kékséges Velebit hátterével, langyos sósságával, átható fenyőillatával. Tenger sok élmény, mezítlábas kaland, együtt érzések töltik be a párás levegőt.

A középső utcában sétálok mezítláb. Nem kell semmi más, minden pont jó.

Leánder virág

Ismerem az összes sarkot, a gombaként előbukkanó házakat, a “búra” által megtépázott kis erdőt. Tudom a tavaszi mirtusz illatot, a rozmaring sövényeket, a sok agavét és leándert. Emlékszem még a hatalmas darázspókra akinek izmos szöcskét dobtunk ragadós ringjébe – és tudtuk ki fog nyerni a halálos küzdelemben.

Minden elcsípett kabóca izgatott zizegését markomban érzem, és az esti sétákon gyűjtött világító bogarak derengését a sok sok denevér villanásával együtt őrzöm.

Látom még nagymamám vékonyka meggyfapálcáját, amivel hármunkkal elbírt, és a sok fügefát, mézédes gyümölcsétől roskadozva.

Nagyapám a nyakában vitt le a homokos partra.

Szuzival indultunk egyszer gumicsónakkal az öböl túloldalára. Kicsik voltunk és a vissza út áramlatai, szele, nagyobbra nőtt nálunk. Egy arra járó motorcsónak húzott vissza minket.

Egyszer meg Tatival mentünk át Pag -ra a világítótoronyhoz, onnan Zvečevo szigetére a kis templomhoz, majd a túloldali partra. Az utolsó szakaszon kiszakadt a csónakunk, éppen hogy csak sikerült partot érnünk. Az a mezítlábas kb 10 km -es séta haza ma már csak vidám emlék.

Piros tengeri csillag

Emlékszem a májusok hideg vizére, a számtalan barna, tüskésen gyönyörű tengeri csillagra, amiket idővel megszállottan védtünk, és a parti homokra feszített haldoklókat is elloptuk hogy a mélyben engedjük el őket. Remélem tavasszal még lehet látni őket, mert idén már nem láttam egyet sem.

Sonkakagylók is voltak, nem is olyan mélyen, és a szirtnél kígyókarú csillagot fogtunk. Egy eltévedt tengeri csikó halála a lelkünkön száradt meg a napon.

Itt fociztunk, homokoztunk, bicikliztünk, csellengtünk. Számtalan horvát képregényt olvastam el az árnyékban, Zagort, Rohan -t, volt egy fiatal cowboy srác is, aki mindenkinél gyorsabb volt és néhány pókember is.

Szilárddal napestig görgettünk néhány gumiabroncsot a porban, és a por volt az üzemanyag is, ami menet közben lassan kipergett az abroncs belsejéből. Mi voltunk a különcök, akik májustól szeptemberig lent voltak, miközben az alkalmi barátaink sorban váltották egymást néhány hét után. Hatalmas focimeccseket vívtunk az erdő előtt és a vízben is a rögtönzött nád kapuk között.

A “központban” fagyit áruló siptár még ma is megismer, talán 10 éves lehettem amikor először lehetett fagyit kapni Sabunikén, akkor még a kissé púpos siptár apuka volt a cukrász. Karlo bácsi a szomszédban pedig még mindig építi hajóját, amit valaha fiatalkorában elsüllyedt roncsként vett meg (mellesleg nem tud hajózni, az ezermesterkedést élvezi…)

Geni rám mosolyog. Itt ismertem meg őt is. Először a házunk kertjében láttam őt, a fűben aludt, hajnalban érkeztek… Egy hét múlva már együtt csillogott szemünk. Énekeltünk Ninben egy csónakban ülve és Punta Scalanál a gumimatracon. Elbújtunk a Krka vízesései között. Együtt. Ohana :)

Repülök

Szeretem a tágabb környéket, biciklitávolságban nem maradt rejtve előttünk öböl. Akkor még szinte lakatlan volt a vidék, talán csak Privlaka nem változott. Vir nem vonzott minket, csak a magasra ívelő híd volt érdekes, fenn állva elképzeltük, milyen lehetne leugrani a mélybe. Más partokon aztán ugrottunk is, Szilárddal versengve. Ki mer magasabbról, sekélyebb vízbe zuhanni. Nin -t szerettük, néha elsétáltunk a homokban egészen a gyógyhatású fekete sárig, ami később a turisták egyik kedvenc keneckedő helye lett.

Az egyik leggyönyörűbb strand a környéken azóta is Petrčane, a Hotel Pinia környéke és Punta Scala. Nagyon megváltozott már az a part is, de szerencsére okosan megőrizték a part “vadságának” látszatát. A víz türkizkék, és amikor alábukok a mélybe, csak az összeszoruló tüdőm jelzi, hogy jóval mélyebben van a fenék, mint amilyennek a kristálytiszta víz mutatta. Piniá -nál egy kellemes chill-out hely épült a part menti fenyőfák árnyékában, kényelmes ágyakon lehet hallgatni a Café del Mar -t, miközben tálcán hozzák a koktélokat és söröket a szomjas vendégeknek.

Nin mellett kíváncsian figyeltük gyerekkorunkban mi is lesz a Zaton nevű kempingből, ami akkor még csak egy egyszerű kis sátorverő hely volt. Sokat lebzseltünk a kanyargós csúszda építésénél, és már annyira megszoktak minket az építők, hogy munkát is kaptunk. Amikor elkészült végre, mi voltunk az elsők, akik csúszhattak, egész évben és még azután is ingyen. Zaton -ból egy mega-giga szuperkemping lett, minden létező szórakoztató létesítménnyel és elképesztő tömeggel.

Leérek a partra. Átvágtam az egyre ritkuló erdőn. Látom balra a szirtet, ahol polipokat lehet látni. Előttem a móló, ami ma már széles és erős – régen nagy kaland volt a végéig eljutni a tenger tépte, foghíjas deszkáin. Jobbra a régen homokos strandunk, a meleg, sekély vizével, azon túl a most is szép homokos öböl és Nin. Kicsit fúj a szél, és már nyiladozik néhány kite ernyő a parton. A túloldalon a vadregényes erdős part, nem messze tőle a Zvečevo szigete a pici templommal, amit minden évben egyszer használnak csak, Aug. 15 -én, és ahol érthetetlen módon a kiszáradt, lakatlan helyen sok sok birka él külön őrizet nélkül. A háttérben pedig a hihetetlen, panorámakép szerű Velebit hegylánc.

A Zvečevói Mária

Már ismerem történetét a nini templomban őrzött Mária szobornak. Az ősi zvečevói templomból származik és legalább 700 éves. Annak idején egy oda látogató hölgynek megjelent Mária, és akkoriban a szobor könnyezett is. A szobor eredetileg áll. De 200 éve az akkori divatnak megfelelően felöltöztették, beállították, mintha ülne, és a kezébe kisded került. Azóta nem könnyezik a szobor…

Lassan visszaindulok. A fenyőillatú levegő körülölel, elringat.

Újra barna vagyok.

Sós vagyok és mezítláb járok.

Szabad vagyok.