Akármennyire is divat ma szidni Budapestet, én szeretem. A minap beleolvastam néhány blogba, és az alábbi bejegyzés megtetszet, átkoppintottam:

Múlt hét péntek, megfeszített hét után kerékpáros csavargás. Andrássy út – Deák tér – Károly krt – Múzeum körút – Kálvin tér – Ráday utca – Pollack Mihály tér – Bródy Sándor u. – Múzeum krt. – Ferenciek tere – Dunakorzó – Deák tér – Andrássy – Dózsa György – Vágány utca – Reiter Ferenc -Szegedi út… Veronka meg a kedvenc kis bringásszoknyájáben csak suhan és issza magába a huszonnyolc éve ismert város csodáit, illatait, hangjait, arcait.

És otthon, hazatérés után, mint egy kiskölyök a titkos dobozából mosolyogva pakolom elő a kincseket: az eldugott kis tereket, egy macskaügyességű biciklisfutárt, a kihalt utcákat, a semmiből előbukkanó százéves fákat, amelyeket körbenőtt a város, a sokféle arcot, a kivilágított kirakatokat, a hajókat a Dunán, a giccs határát súrolgató naplementét, az Oktogonon a Burger előtti találkozásokat, egy szórólapozó lányt aki olyan könnyedén lépdelt a kocsik között mint egy tündér, egy kilesett elsőrandit, az egyik ötcsillagos ház teraszán szóló dzseszt, a tehenekkel fényképezkedő turistákat, gyrososfiú mosolyát, egy felújított homlokzat részletét, a szerelmespárt akik körül láthatóan megszűnt a tér és az idő, az Andrássy fáinak szmoggal dacoló illatát, az állatkertnél az állatok és a szalma meleg kipárolgását, egy portás egyenruhájának apró részleteit és még annyi annyi annyi mindent.

Neve is van…

—–

Tilarma blogjából: http://tilarma.freeblog.hu