Erről a részről a Bruce allmighty (A minden6ó) című vígjáték jut eszembe, melynek voltak nagyon frappáns jelenetei. Ez a rész az első könyv vége:

Ne érezd magad elhagyatottnak. Én mindig veled vagyok. Ha kérdéseid vannak – és tudom, már most is vannak, és továbbra is lesznek -, tudd, hogy szólíthatsz, és én válaszolok. Ehhez nincs szükséged erre a formára.

Nem ezen az egyetlen módon szólok hozzád. Figyelj Rám a lelked igazságában. Figyelj Rám a szíved rezdüléseiben. Figyelj Rám az elméd csendjében.

Hallj meg Engem mindenütt. Valahányszor kérdésed támad, tudd, hogy már válaszoltam rá. Aztán nyisd a szemed a világra. A válaszom ott lehet a másnapi újság egyik cikkében. Egy éppen megírt szentbeszédben. A legújabb filmben. A dalban, amelyet tegnap komponáltak. A szavakban, amelyek elhagyják szeretteid ajkát. Egy hamarosan megjelenő új barát szívében.

Az Igazságom szólal meg a szél suttogásában, a patak csörgedezésé-ben, a vihar dörgésében, az eső mormolásában.

Ott van a föld súlyában, a liliom illatában, a Nap melegében, a Hold vonzásában.

Az Én Igazságom – és a legbizonyosabb segítséged a szükség óráiban – fenséges, mint az éjszakai ég, egyszerű és lefegyverzően bizalomteli, mint a csecsemő gőgicsélése.

Hangos, mint a szív dobbanása – és csendes, mint a Velem együtt vett lélegzet.

Nem hagylak el, nem tudlak elhagyni, mert te vagy az Én teremtményem, az én művem, az én lányom, az én fiam, az én célom, vagyis az én…

ÉNEM.

Szólíts tehát, ahol és amikor úgy érzed, hogy elhagy a békesség, ami Én vagyok.

Mert ott leszek.

Az Igazsággal.

A Fénnyel.

És a Szeretettel.