Most egy olyan rész következik a könyvből, mely jól összecseng az elmúlt napok gondolataival, külső és belső vitáival:

… ha egyszer megtapasztalod azt a fajta lelki jólétet, melyet az én fizetségem nyújt, akkor a fizikai jóléted lesz az utolsó, ami miatt aggodalmaskodni fogsz, sőt még a családtagjaid fizikai jóléte sem fog érdekelni – mert ha egyszer Isten tudatosságának a szintjére emelkedsz, akkor meg fogod érteni, hogy egyetlen más lélekért sem vagy felelős, és bár minden lélek számára üdvös jólétben élni, minden léleknek meg kell választania – meg is választja – önnön sorsának ezt a pillanatát…

… A te feladatod, hogy függetlenséget nyújts nekik. Hogy tanítsd meg őket olyan gyorsan és olyan teljesen nélküled boldogulni, ahogy csak lehetséges. Mert nem az az áldás számukra, hogy az életben maradáshoz oly sokáig szükségük legyen rád; az az igazi áldás, ha rájönnek, hogy szükségtelen vagy.

Ugyanebben az értelemben Isten legdicsőségesebb pillanata az a pillanat, amikor rájössz, hogy nincs szükséged Istenre. Tudom, tudom… Ez mindennek az ellentéte, amire egész életedben tanítottak. Csakhogy a tanítóid haragos Istenről, féltékeny Istenről prédikáltak neked, olyan Istenről, akinek szüksége van rá, hogy szükség legyen rá. Ez azonban egyáltalán nem Isten, hanem idegbajos pótléka az isteniségnek.

Az igazi Mester nem az, akinek a legtöbb tanítványa van, hanem az, aki mellől Mesterek kelnek útra.

Az igazi vezető nem az, akinek a legtöbb követője van, hanem aki a legtöbb vezetőt bocsátja szárnyra.

Az igazi király nem az, akinek a legtöbb alattvalója van, hanem az, aki közülük a legtöbbet vezeti el a királysághoz.

Nem az az igazi tanító, akinek a legnagyobb a tudása, hanem az, aki a legtöbb tanítványát teszi tudóssá.

És az igazi Isten nem az, aki előtt a legtöbb szolga hajlong, hanem az, aki a legtöbbet szolgálja, és így tesz Istenné mindenki mást.

Mert ez Isten célja és dicsősége: hogy ne legyen többé alattvalója, és hogy mindannyian tudják, hogy Isten nem elérhetetlen, hanem elkerülhetetlen. Örülnék, ha ezt megértenéd. A boldogság elkerülhetetlen. Nem tudsz nem „megmentett” lenni. Nincs pokol – feltéve, ha tudod ezt.

Nos tehát, ti: szülők, házastársak, szeretők és szeretettek, ne arra törekedjetek, hogy ragasztót csináljatok a szeretetetekből, legyen az inkább mágnes, mely először vonz, aztán megfordul, és taszít. Felszabadítja mindazokat, akiket vonzottál, és akik már kezdték azt hinni, hogy az életben maradásuk érdekében hozzád vannak láncolva. Semmi nem áll távolabb az igazságtól: mert ez a legkártékonyabb másokra nézve. Hagyd, hogy a szereteted előrelendítse őket a világba, és annak a teljes megtapasztalásába, hogy Kik Valójában. Ebben a szándékban mutatkozik meg igazán a szeretet.

Mert nagy kihívás a családfenntartó útja. Számos akadály tornyosul eléd, sok földhözragadt érdek. Az aszkétát mindezek egyike sem szorongatja. Megkapja a kenyerét, a vizét és a pokrócát, és máris minden óráját imádkozásnak, meditációnak, és az Istenségről való elmélkedés-nek szentelheti. Milyen könnyű is meglátni az Istent ilyen körülmények között ! Milyen egyszerű feladat ! Igen ám, de adj csak bármelyiküknek házastársat és gyermekeket ! Lásd meg az Istent a csecsemőben, akit hajnali háromkor tisztába kell tenni. Lásd meg az Istent egy számlában, amit ki kell fizetni elsejéig. Ismerd fel Isten kezét a betegségben, ami a házastársadat sújtja, az állásban, amit elvesztesz, a gyermek lázában, a szülő fájdalmában. Ez ám a szenthez méltó cselekedet!