Olvastam egy könyvet, a címe: Beszélgetések Istennel (Neale Donald Walsch)

Bár amerikában íródott, amerikaiaknak, nagyon sok jól megfogalmazott gondolatot tartalmaz. Azért nem írom hogy Isten keze munkája érezhető benne, mert Isten keze munkája mindenben benne van. Keresztényeknek provokatív, keresőknek telitalálat, szinkretistáknak kötelező! :)

Néhány idézet a könyvből (hetente lesz egy, ha Isten is úgyakarja):

Figyelj az érzéseidre. Figyeld a legmagasztosabb gondolataidat. Figyelj a tapasztalataidra. És ha bármelyik is különbözik attól, amivel a tanítóid teletömték a fejedet, vagy amit a könyveidben olvastál, akkor felejtsd el azokat a szavakat. A szavak az Igazság legkevésbé megbízható közvetítői.

Nincs imádság – és az imádság nem más, mint odaadó állítása annak, amit kívánsz -, mely válasz nélkül maradna. Minden imádság, minden gondolat, minden kijelentés, minden érzés teremtő erejű. És olyan mértékben fog megvalósulni amiért könyörögsz, amilyen mértékben igaznak tartod.

Az élet (ahogy te nevezed) az a lehetőség, hogy tapasztalati úton is megismerd, hogy megéld, amit elméletileg már tudsz. Ehhez semmit nem kell tanulnod. Egyszerűen emlékezned kell mindarra, amit már tudsz, azután pedig cselekedned.

Az abszolútban nincs tapasztalat, csak tudás. A tudás isteni állapot, a lét legnagyobb öröme. A lét azonban csak a megtapasztalás útján nyerhető el. Ez a fejlődés. Tudás, tapasztalás, lét. Ez a szentháromság. Az egy a háromban, azaz maga Isten.
Az Atyaisten a tudás- minden megértés szülője, minden tapasztalat nemzője, és nem tapasztalhatod meg, amit ne ismernél.
A Fiúisten a megtapasztalás – a megcselekvése mindannak, amit az Atya már tud önmagáról, már nem lehetsz azzá, amit nem tapasztaltál meg.
A Szentlélek a lét– a kiszabadulás mindabból, amit a Fiú megtapasztalt önmagáról; a maradéktalan, a kiteljesedett vanság, mely csak a tudásra és a megtapasztalásra emlékezve válik lehetségessé.

A legtágabb értelemben minden „rossz”, ami megesik veled, a te választásodból fakad. A hiba nem is abban rejlik, hogy mellettük döntöt-tél, hanem abban, hogy rossznak nevezed őket. Ez esetben rossznak nevezed magadat is, minthogy mindezt te magad teremtetted.
Ezt a minősítést viszont képtelen vagy elfogadni; ezért, hogy ne kelljen rossznak tekintened az életed, megtagadod önnön teremtményeidet. Ez az érzelmi, értelmi és spirituális hazugság végül oda vezet, hogy elfogadsz egy világot, melyben a feltételek éppen olyanok, amilyenek. Ha elfogadnád – és mélyen át is éreznéd – a személyes felelősséget a világ iránt, akkor egészen másféle helyen találnád magad. Hát még, ha mindenki átérezné a felelősségét ! Hogy mindez oly kétségbevonhatatlanul nyilvánvaló, az még fájdalmasabbá, és végtelenül csúfondárossá teszi a helyzetet.
A világ természeti csapásai, és katasztrófái – tornádói és hurrikánjai, vulkánjai és áradásai; a fizikai felfordulások – persze nem kifejezetten általad teremtetnek. Viszont te hozod létre azt, hogy mindez milyen mértékben érinti az életedet.