A minap beszélgettünk Áronnal az ószövetség Istenéről, és más istenekről, kik egyesek szerint hamis Istenek csak. Nem volt túl sok időnk, így sok gondolat a levegőben maradt. Másnap Áron meglepett az alábbi levéllel, melyet engedelmével változtatás nélkül közzéteszek:

Kedves Szabolcs!

Végül is mindenkinek olyan isten jut, amilyet választ magának

Pár dolog eszembe jutott, amit tegnapi beszélgetésünkkor nem tudtam elmondani. A szent szövegek vizsgálatakor széles körben meg kell vizsgálni a szöveg sitz in leben –jét, azaz életbeágyazódását, amelyhez segédtudományok tucatjainak ismerete szükséges. E nélkül legfeljebb aranyköpések gyűjteményéhez hasonlítanak az iratok, amelyekből kedvünk, ízlésünk és kényelmünk szerint válogathatunk és tákolhatunk össze ilyen-olyan világképet – végső soron saját képünkre és hasonlatosságunkra.

Amit szerintem érdemes figyelembe venni, hogy a különböző korok és kultúrák más-más igénnyel és elvárásokkal viszonyultak saját isteneik felé. A megnyilatkozó Isten az adott kor szociokulturális konteksztusában az adott emberek eszejárása szerint a nyelvi kifejezésmód töredékességének tudatában fejezi ki örök érvényű igazságát. A Teremtő természetesen tisztában van azzal hogy megnyilatkozásaival a tér-idő szűkösségébe -amelyet nagyjából a történelemmel azonosítunk- száműzi igazságát. Csupán ez a tény, ez az odafordulás végtelen alázatosság, és kiszolgáltatódás az Ő részéről. Az ember történelmi és történelemben-való-léte amelyben felcsendült az isteni szó magában hordja a változás, sőt a valós fejlődés lehetőségét, ezért az isteni Igét a történelmi fejlődés és kibontakozás tényével összhangban kell re-aktiválnunk, figyelmes befogadóként az értelem világára segítnünk. Ez roppant nagy felelősség, ami túl kell hogy mutasson az én így gondolom, én meg amúgy vélem keretein. Az azért önmagában beszédes, hogy az Ó-szövetség, amelyben tíz különböző, a Zsidók istenére vonatkozó megnevezés van ezernyi árnyalatban nyolcszáz évnyi fejlődés és a legkülönbözőbb társadalmi berendezkedés közepette született meg. A változó emberi reflexióba elültetett igét a változó és egymást is alakító értelmezések sodra mentén kell tovább gondolnunk.

Istent nem tudjuk sarokba szorítani, értelmünk mankóival, a különböző gondolatrendszerek kategóriáival pontosan meghatározni, így az Istenről való felelős beszéd óhatatlanul is gyakran paradox megállapításokba torkollik. A paradoxon nem más mint saját kicsinységünk és a végtelen találkozása, a logika megpihenése. Többek között ilyen látszólagos ellentmondások halmazát adja a biblián végigvonuló spekulatív filozófia és az azzal párhuzamos gyakorlati- egzisztenciális tapasztalat is, amely túl azon, hogy közelebb visz Istenhez, újra és újra kifürkészhetetlen csodálatosságát tárja elénk. Például Isten örök és változhatatlan, és mégis lehet hozzá imádkozni, amellyel elvileg „mégis!” változásra kérjük.

Az Ószövetség Istene elsősorban abban különbözik a többi istentől, hogy Ő mindenestől e világ fölött áll mindenféle szükségszerűségtől mentesen, ezért is nélkülözi az antropomorf jegyeket. Ez a dezantropomorfizálódás azonban nem embertelenséget jelent, hanem inkább az Ő transzcendens autonómiáját hangsúlyozza. Ez a nem emberi tapasztalásból visszaszármaztatott isten azonban az elsősorban kollektív tapasztaláson alapuló ismeretszerzés mellett egyre inkább személyes hangnemben és személy szerint szólítja meg az embert. Isten végtelen függetlensége azonban nem az abszolút magánakvaló-ságot eredményezi, hanem a maradéktalan önbirtoklást, amely a tökéletes önátadás feltétele. És a történelem egy bizonyos fejlődési pontján, már az újszövetségben az ember által kimondattatik egy mélyebb értelmű belátás: Isten létének alapja a másikra irányultság, amit a gyakorlatban mi szeretetnek nevezünk.

A valódi transzcendencia, világfölöttiség szférájában értelmetlen az isten vagy az istenek számszerűségéről beszélni, mivel a számok is evilági fogalmak. Azért mondjuk Istent mégis egynek, mert az egy a teljességet jelenti, és ugyancsak ezért mondjuk háromnak is. Az ő hármas egysége olyan teljesség amelyből az élet dinamizmusa is származik. Ami miatt az embernek szíve mélyéből is az egy az Isten meghatározás fölfakad, az már mély egzisztenciális élmény, perszonalisztikus tapasztalat. Mely szerint Isten egyetlen. Akár az édesanyám, akár a feleségem, úgy egyetlen Ő is. Egyetlen Istenem! Ez a kiteljesítő kizárólagosság, az imádás, a rátalálás és a ráhagyatkozás öröme. A keresztény istennel igazából nem lehet mit kezdeni. Ő már nem jó semmire. „Nekem akkor vagy a legjobb, ha már mindenkinek rossz vagy.”(Kontroll csoport) Nem hoz esőt sem gazdagságot, nem ad nyugalmat sem kielégülést, nem tesz bölcsé és nem tanít meg arra, hogy hogyan kell kényelmesen, egészségesen élni. De Ő az aki a legnagyobb reménytelenségben kimondatja velünk: „és mégis”. Ezt az istent viszont lehet szeretni, csak úgy, feltétel nélkül. Igazából nem is lehet mit kezdeni vele, akár az újszülöttel, mint mikor közénk jött; arra való hogy szeressék és ez a feltétlenség már a valódi szabadság, az üdvösség kapuja.

Tisztelettel: Németh Áron