– Hová visztek engem? – kérdezte József Kedmától, az öreg egyik fiától, amint a karaván a holdsütötte alacsony dombok között, a Fáskert-hegyek lábánál fölütötte sátrait, hogy aludni térjen bennük.Kedma tetőtől talpig végigmérte.

– Kedves vagy – mondta, és fejét rázta, annak jeléül, hogy nem “kedves”-t értett, hanem más egyebeket, mint “együgyű”, “szemtelen” és “furcsa”. – Hová viszünk? Hát viszünk? Egy¬általán nem is viszünk. Véletlenül velünk vagy, mert atyánk megvásárolt kegyetlen uraidtól, s oda mégy, ahová mi megyünk. Erre nem lehet azt mondani, hogy viszünk.

– Nem? Hát nem – felelte József. – Csak arra gondoltam: hová visz engem Isten, amikor veletek megyek?

– Mulatságos fickó vagy, az is maradsz – mondta a maonita -, s úgy a dolgok közepébe helye¬zed magad, hogy az ember azt se tudja, csodálkozzék-e vagy bosszankodjék. Azt gondolod, hallod-e, azért utazunk, hogy eljuthass valahová, ahová a te istened akarja?

– Nem gondolom ezt – válaszolta József. – Jól tudom, hogy ti, uraim, a magatok jószántából utaztok, a magatok célja és szándéka szerint, és semmi esetre sem akartam méltóságotokat és függetlenségeteket kisebbíteni kérdésemmel. De lásd, a világnak sok a közepe, mindenki számára más, s mindenki számára a maga körének a középpontjában van. Te csak egy fél¬rőfnyire állsz tőlem, de körülötted egy világ van, melynek közepe nem én vagyok, hanem te. Az én világomnak közepe azonban én vagyok. Azért mindkettő egyformán valóságos, ahogy vesszük, az én szempontomból vagy a tiedből. Mert világaink nincsenek oly messze egy¬mástól, hogy ne is érintkeznének, hanem Isten szorosan egymásba tolta és fonta őket, úgyhogy ti, izmáeliták egészen függetlenül utaztok ugyan s a magatok szándéka szerint, ahová akartok, de ezenkívül s ebben az egymásba fontságban eszközök is vagytok, hogy én is célhoz érjek. Ezért kérdeztem, hová visztek engem.

Thomas Mann: József és testvérei