Abigél Angliába utazik hosszabb időre, neki írtam az alábbiakat:

Szia Drága Abigél!

Útravalóul szeretném megosztani veled néhány kedvenc versemet, melyek sokat jelentettek nekem egykor.

Életed legnagyobb utazását kezdted most el. A nagy utazások induláskor mindig fájnak, mert valami megszakad. Nemcsak a tér, ami elválaszt, de a vasfogú idő rágja vadul a szálakat. Ne félj. A fontos szálakban nem tehet kárt, a kacatokért pedig nem érdemes búsulni.

Elindultál egy úton, és az út végén kincset lelsz. A kincs benned van, az út – tükör. Ami felbukkan az örökké tiéd marad, egy olyan erős élmény, ami szétválaszt, felemel, megerősít és erőssé tesz.

Nekem egyszer volt ilyen elindulás élményem. Amikor a tati elhagyott bennünket, szerelmes lettem, és tudtam hogy el kell hagynom a szülővárosomat. Akkor kellett elindulnunk a tengerre. A szívem megszakadt. Neked most sokkal több szorongató érzéssel kell útrakelned. Felnézek rád.

Szeretném hogy tudd, én nagyon szeretlek. Fáj ha fáj neked, és érzem milyen nehéz most… Nehéz lesz a pillanat amikor átléped a küszöböt, és nem nézel vissza többé.

Szeretném ha éreznéd, számíthatsz rám. Az élet furcsa dolgokat művel, amiket nem értünk mindig. Te is, én is a világ furcsaságai közé tartozunk. De a világ kiszámíthatattlansága mellett tudd, hogy én védelek. Gondolattal, szóval, cselekedettel.
Szerencse kísérjen utadon.

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosanak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Pilinszky János: Milyen felemás

Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelműen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.
Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.

Weöres Sándor: ECCE HOMO

Szem: magány.
Lenn út, fenn pára,
át hegy cipel.

Koponya: cella.
Kinn zárt,
benn végtelen.

Nyitott szem
ködbe húnyt.
Csukott szem
befele tárt.

Test: határolt alak,
sas száll
maga fölé.

Fáklyátlan csillag
sötétben
kel sötéten,
a világosság királya

Weöres Sándor: FÉRFIAK TÁNCA

Valaha, valaha
gyermekek voltunk.
Körülguggoltuk a tüzet,
hol kukorica pattogott.
Ágakon lógtunk fejjel lefelé.
Anyánkkal aludtunk.

Valaha, valaha
gonoszok voltunk.
Megrángattuk a cica farkát,
kihúztuk a bogarak lábát,
marokkal téptük a virágot.
Ma már csak akkor gyilkolunk, ha kell.

Valaha, valaha
tiszták voltunk.
És egy napon
tündért láttunk a hegy felett,
meztelen volt és nevetett
és két kitárt lába között
a Nap, a Nap emelkedett!
Lestük estig,
akkor szétszállt fekete köddé.
Mikor hazamentünk,
anyánk zokogott,
hogy nincs fia többé.