tejfel bevonva a homok szemcsénként hulló hóesésben állnak
a serdülõ fák és az idõsebbek
félnek a síkos tükörszerû jég hátán is
megélnek a varjak a hidegben
rezeg és zizeg a levél
amit küldtél fájt hogy nem értem miért
menni haza, az otthon
várnak talán csak nincs idõ mindenkivel
szeretnék találkozni
veled többször
mentem a hosszú úton rezgõ gondolataim
szálltak a fagyott galambok
mellett az az érzés is hogy többé már
nem lehet õszinte a szél sem ha
meleg kabátba bújok.

Emih Szabolcs Szolnok 1993. XII. 1.